Ahogy ott állt egy pillanatra, először csak a testére figyelt. A nyakára, a vállára, arra a feszülésre, ami addigra már szinte természetessé vált. Használta nap mint nap, vitte, tette, bírta, ahogy kellett, és valahogy sosem jutott el odáig, hogy vissza is adjon neki eleget. Pedig ebben él. Ez tartja végig a napokon.
Valahogy minden másra jut figyelem. A házra, amit rendben tart. Ha valami nem jó, megcsinálja. Ha lehet, szépíti. Az autóra, amit tankol, tisztán tart, figyel rá, hogy működjön. Ez mind természetes.
A teste pedig csak működik tovább. Addig, amíg bírja. És úgy, ahogy éppen tudja.
Ekkor jutott eszébe újra a reggeli kávé. Az a villanás. A napfény. Az az érzés, ami régen még magától jött. És az a furcsa felismerés, hogy igazából most sem lenne elérhetetlen. Nem történt semmi olyan, ami ezt végleg elvette volna.
Csak valahogy mindig lekerül a listáról.
Nem azért, mert nem fontos. Hanem mert mindig van valami, amit fontosabbnak hiszünk.
Ezekből az apró, szinte észrevétlen döntésekből lassan összeáll valami. Nem egyik napról a másikra, hanem egészen halkan. Lassan. És mégis fájdalmasan. Egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy azok a pillanatok, amik régen maguktól jöttek, már nem történnek meg.
És talán nem is az élet vette el őket, hanem mi magunk engedtük el. Mondhatjuk, hogy fontossági sorrendet állítottunk fel. De vajon kinek?
Csendben, önként, pedig senki nem kérte rá.
És ott, abban a pár másodpercben először nem lépett tovább rögtön. Csak ott maradt egy kicsit ebben a gondolatban, és felmerült benne valami, amit addig mindig félretett.
Hogy vajon megérdemli-e.
Hogy megadhatja-e magának.
Hogy kérheti-e.
Hogy kimondhatja-e, mi lenne jó.
Hogy van-e joga hozzá.
És hogy ha igen… akkor miért nem teszi meg.
Nem jött rá azonnal a válasz.
Csak arra, hogy talán nem kellene mindig mindent tovább vinni, előrébb tenni, azonnal megoldani.
Hogy néha tényleg elég egy kis megállás.
Egy kávé egyedül a reggeli napfényben. Egy hely, ahol nem kell sietni, nem kell fejben már a következő dolgot intézni és nem kell egyben tartani mindent.
Ahol magaddal lehetsz és magadról gondoskodsz.
És ahol végre nem kell megkérdezned, hogy hányadik vagy a sorban.
Mert nem ez a kérdés.
Hanem az, hogy meddig tartod még saját magadat a végén.